Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Német dog

 Német dog


   

A „nagy dán” – nem is dán!


Az arisztokrata mentalitás lenézte a dalmatát, mint kocsikísérô ebet, s a fekete-fehér dogot részesítette elônyben. Pedig a dalmata „eredeti angol” kutya (noha Dalmáciából származik, Anglia a standardgazda – a szerk.), a dog – vagy ahogy a britek hívják: a Nagy Dán – pedig nem az. Bár a jelek szerint Dániával sincs valami szoros kapcsolatban, s elnevezése, mely ezzel az országgal hozza összefüggésbe, egyike azoknak a furcsaságoknak, melyekben annyira bôvelkedik a kutyavilág. A „nagy dán” az egyik régi francia elnevezés (grand Danois) tükörfordítása, ami megtévesztô, hiszen ismerték a fajtát dogue Allemand-ként, tehát német dogként vagy német masztiffként is, mely nevek bármelyike sokkal találóbb a számára! Érdekes, hogy ezt az ellentmondás már Alfréd Brehm-nek is feltunt, aki „Az állatok világa” címu korszakos jelentôségu munkájában 1876-ban ezt írta a dogról: „Ezt a kutyafajtát igen sokan helytelenül dán dognak is nevezik, holott igazi dán dog már ritkán fordul elô, s az is a régi angol dogokból származó válfaj.”

Hatalmas, dogszeru kutyákat egyébként már Kr.e. 12. században ismertek. Egy babiloni dombormu ilyen ebet ábrázol, melyet asszír harcos vezet pórázon. Nagy Sándor, a világhódító indiai hadjáratáról félelmetes megjelenésu, óriási termetu és ereju, dogszeru kutyákkal tért vissza. Ezekbôl a rettegett ebekbôl alakult ki késôbb görög földön a híres molosszoszi tenyészet.

Az ókori Egyiptomban is ismerhették a dogokat, illetve ezek elôdeit. Errôl tanúskodnak például a negyedik dinasztia évezredes sírjain látható rajzok, ábrázolások. A rómaiak – akik már a Krisztus születése elôtti évezredekben is meglepôen magas színvonalú fajtatenyésztést folytattak – ugyancsak sokra becsülték és nagy szakértelemmel tartották, képezték a görög földrôl származó molosszusokat. Ezeket az ebeket harci kutyaként alkalmazták a légiók, de sikeres „gladiátoroknak” bizonyultak az állatviadalokon, az arénákban is.

 

A Vaskancellár kutyái

A középkorban a nagyszabású, pompás fôúri, fejedelmi vadászatok korában is fontos szerep jutott a dogoknak, melyek azidôtájt általában masztiffok, ír és skót agarak keresztezése révén alakultak ki. Ezek a nagytestu, kemény, rendkívüli állóképességgel rendelkezô, szívós, igen erôteljes felépítésu kutyák szerepkörüket tekintve hajtóebek voltak, s medvére, vaddisznóra, farkasra vadásztak velük. 



A „dán dog” tehát istenigazából német dog, legalábbis Németországban érte el a jelenlegi standardjének is megfelelô tökélyt. A fajta különösen a 18. sz. közepétôl vált egyre népszerubbé, és a 19. században már egyetlen német palota vagy kastély sem ragyoghatott teljes pompájában néhány német dog nélkül. Nagy-nagy kedvencei voltak Bismarcknak, a Vaskancellárnak, aki hatvan(!) esztendôn át tartott dogokat: ôket tette testôreivé és állandó kísérôivé. Különlegesen erôs és hatalmas kutyáiról egész sor legenda született. Állítólag bel- és külföldi diplomatákkal, államférfiakkal való kapcsolataiban jelentôsen befolyásolta az a körülmény, hogy a dogok – különösen a szívének két legkedvesebb: Tyras és Sultan – rokonszenveztek vagy ellenségesen viselkedtek az illetôvel. Az elsô német kutyakiállításon, 1863-ban 15 dog szerepelt. Közülük nyolc a „dán dog”, hét pedig az „ulmi dog” kategóriában indult (ekkortájt dánnak a sárga és csíkos, ulmi dognak pedig a fekete és foltos példányokat nevezték – a szerk.). A kutyák „imponálóan nagynak és elbuvölôen elegánsnak találtattak”.. .

Pusztán a szép külsô természetesen nem volt elegendô egy olyan fajtánál, melyet arra a kemény feladatra alakítottak ki, hogy medvékkel, vadkanokkal vegye fel a harcot. A hangsúlyt mindig is a testnagyságra és a testsúlyra, a nemes jellemre és a bátorságra, a gyorsaságra és a kitartásra fektették. Munkája tette szükségessé fülének csonkolását, csökkentendô annak kockázatát, hogy küzdelem közben megsérüljön. 



A nagy méret és a keménység tehát mindig elsô számú követelmény volt, mégis, nagyságuk ellenére ezek a kutyák elegánsak maradtak. Nem valószínu, hogy bárki is, akinek volt már dogja, beérné kevésbé királyi jelenséggel. Amikor barátságosak az idegennel, s nyoma sincs bennük agressziónak, az embernek az a benyomása támad, hogy tulajdonképpen kegyet gyakorolnak. Egyenrangú félként kezelik az embert, s bíznak csalhatatlan képességükben, hogy a megfelelô társat választják. S milyen gyengéd magatartást tanúsítanak, amikor végtelenül finoman óriási állkapcsaik közé veszik a látogató kezét, s királyi fenséggel a ház urához kísérik! Ugyanakkor tartózkodó éberségükre bizton számíthatunk. Fejlett személy- és területvédô ösztönüknek köszönhetôen mindig határozottan, gyorsan, helyesen és hatékonyan reagálnak, ha valódi veszély fenyeget. 

Mint a legtöbb nagytestu fajta, a dog is kifejezetten gyerekszeretô. Kis gazdájával türelmes és gyengéd. A többi állathoz általában békésen viszonyul, gyakran kifejezett barátság szövôdik közöttük. Többnyire így van ez fajtársaival is: a kiegyensúlyozott természetu, jól nevelt dog nem agresszív, nem verekedôs.

 
A fajta fô vonásai

Kifejezetten hatalmas termetu, erôs, nagyon izmos, mégis elegáns kutya. Mozgása hajlékony, ruganyos, könnyed. Olyan tulajdonságok ezek, amelyeket az ember jóval kisebb kutyától várna el, nem pedig olyantól, mely legkevesebb 54 kg-ot nyom, marmagassága pedig több mint 76 cm.

A fej hosszú és erôteljes, magas tartású, a fejhossz a marmagasság szerint változik. Jónak számít például az a kutya, melynek fejhossza az orrától a tarkóig 32 centis, s ez 80 centis marmagassággal párosul. Az orrsövény rendkívül széles, s ahol a porc csatlakozik a csonthoz, enyhe nyereg található. A fülek kicsinyek és magasan tuzöttek. A közepes nagyságú szemek meglehetôsen mélyen ülnek. A sötét szem a kívánatos. A tekintet éber és érdeklôdô, az egész kutyának lendületet és bátorságot kell sugallnia. 

A nyak hosszú, ívelt és jól illeszkedik a marhoz. A váll izmos, a könyök a test alatt csatlakozik a törzshöz. A mellsô lábak tökéletesen egyenesek és nagy csontúak. A törzs fölöttébb mély, a bordák jól kiugranak. A hátulsó rész igen izmos, nagy erôt és kiváló futóképességet kell sejtetnie. A lábfej macskaszeru, a karmok feketék, kivéve a harlekin színu példányokét. A farok rendkívül izmos, a tövénél vastag, a vége felé vékonyodik. A szôrzet nagyon rövid és suru, fényes, testhez simuló. Színe lehet tigriscsíkos: a csíkok feketék, a szem és a karmok lehetôleg sötétbarnák. Ôzbarna: aranysárgától a sötét aranysárgáig, a maszk fekete. Kék: a világosszürkétôl a sötét palaszínig és a tiszta acélkékig. Harlekin: tiszta fehéren fekete foltok. Végül fekete: fehér jegyek megengedettek.

Súlyos hibák: félénkség, hasított orr, kifelé ill. befelé forduló szemhéjak, elôre- és hátra-, valamint keresztharapás, betört farok.

Tenyésztésbôl kizáró okok: félelembôl harapás ill. nagyfokú agresszivitás, májszínu orrtükör, a minimális marmagasság alatti méretek, súlyos színhibák, kanok egyheréjusége vagy rejtettheréjűsége.


A dog típusú kutyák közé a kinológusok általában erős testalkatú, széles homlokú, erősen fejlett pofájú, lelógó ajkú és legtöbbször magas, nagy fajtákat sorolnak.


 

Dogszerű kutyákat először egy i.e. XII. században épült babiloni templom domborművén ábrázoltak: egy asszír harcos hatalmas kutyát vezet szíjon. A legtöbb szakértő szerint a tibeti felföld tekinthető az összes dogszerű kutyaszármazási helyének. Hans Räber viszont azon a véleményen van, hogy ha akkoriban a germánok között is lettek volna szobrászok, ők is megörökíthették volna az ősi germán dog képmását. Régészeti leletek szerint, a germán törzsek hadjárataik során nagytermetű harci kutyákat használtak. Az i.e. VII. században már vadászatra alkalmazott kutyatípusok is léteztek. A középkori kutyák története szinte teljesen a korabeli vadászatokkal kapcsolódik össze. A jó vadászkutyákat igen megbecsülték. Ha valaki egy jó disznó- vagy medvefogó kutyát ölt meg, a korabeli törvények szigorúan büntették. A mai német dogok ősei vadászkutyák voltak, leggyakrabban vaddisznóhajtásra használták őket. A XIX. században még igen szerteágazó volt a dogok elnevezése: hívták őket vaddisznó fogónak, hajtó ebnek, dán dognak, ulmi dognak, sőt még Bismarck dognak is. Dél-Németország, mindenekelőtt Württemberg a fehér-fekete foltos dogok tenyésztéséről vált híressé, és itt ulmi dognak hívták a kutyákat. Az észak-német tenyésztők az acélkék és sárga színeket részesítették előnyben és kutyáikat dán dognak nevezték. (Ez az elnevezés a laikusok között mind a mai napig fenn maradt; érdekesség, hogy az Egyesült Államokban a fajta hivatalos elnevezése "Great Dane", azaz "nagy dán"). A fekete-fehér dogokat gyakran tigris dogoknak is hívták. 
Az első német kutyakiállítást 1863-ban rendezték, és ide dogokat is neveztek, hetet ulmi dogként, nyolcat dán dogként. Így ment ez még évekig, pedig már 1876-ban bírók egy csoportja kijelentette, egy és ugyanazon fajtáról van szó. A végleges döntés 1880-ban, Berlinben született, és dr. Bodenius elnökletével a fajtát véglegesen német dognak nevezték el. Németország első törzskönyve 1897-ből s zármazik; 583 bejegyzést tartalmazott, ami akkoriban igen na gy kinológiai fajtaklubja az 1888-ban alapított Német Dog Klub volt. A fajta első törzskönyve 1897-ből származik; 583 bejegyzést tartalmazott, ami akkoriban igen nagy mennyiségnek számított. 

Német dog standard (FCI 235)

Rövid történeti áttekintés: A mai német dog elődeinek tekinthető a régi bullenbeißerek, vadászkopók és disznós kutyák, melyek átmeneti képződmények voltak az angol eredetű, erős masztiffok és a gyors, fordulékony agarak között. Dognak neveztek eleinte minden olyan nagy és erős kutyát, amely nem tartozott egyetlen adott fajtához sem. később ulmi dognak, angol dognak, dán dognak, vadászkopónak, disznós kutyának és nagy dognak nevezték az ilyen kutyák különböző típusait színük és nagyságuk szerint. 1878-ban Berlinben egy hét elkötelezett tenyésztőből és küllembíróból álló bizottság dr. Bodinus elnökletével azt a határozatot hozta, hogy az összes fenti variációt Német dog név alatt egy kutyafajtában fogják össze. Ezzel letették az alapkövét egy önálló német kutyafajta kitenyésztésének. 1880-ban egy berlini kiállítás alkalmából határozták meg először a dog standard-et, melyet 1888, azaz megalakulása óta Német Dog klub gondoz, és az évek során ismételten megváltoztatott. A mai standard az FCelőírásainak felel meg.  

Általános megjelenés: A német dog előkelő megjelenésével, nagy és erős testfelépítésével egyesíti magában a büszkeséget, az erőt és az eleganciát. Lénye nemes és harmonikus megjelenéssel párosul, arányos vonalvezetése, rendkívül jellegzetes koponyája úgy hat a szemlélőre, mint egy nemes szobor. A dog a kutyafajták Apollója.
Fontos arányok: A test szinte kvadratikus megjelenésű, ez különösen a kanokra érvényes. A törzs hosszúsága (a szegycsont és az ülőgumók között mérve) kanoknál maximum 5 százalékkal, szukáknál maximum 10 százalékkal haladhatja meg a marmagasságot. 
Wesen: Barátságos, szeretetteljes és hűséges a gazdájával és különösen a gyerekekkel szemben, idegenekkel tartózkodó. Magabiztos, rettenthetetlen, engedelmes, tanulékony kísérő és családi kutya, magas ingerküszöbbel, agresszivitás nélkül.
Fej: Az összemegjelenéssel harmonizálva hosszan nyújtott, keskeny, markáns, kifejezésteli, finoman formált (különösen a szemek alatt). A szemöldökívek jól fejlettek, anélkül, hogy kiugróak lennének. Az orrhegy és a világosan hangsúlyozott stop közti távolság lehetőleg egyforma a stop és az enyhén kifejezett nyakszirtcsont közötti távolsággal. A fang és a koponya felső vonalai párhuzamosak. Elölről nézve a fej keskeny, miközben az orrhát lehetőleg széles és a pofaizomzat csak enyhén kifejezett, semmiképpen sem erősen kiugró.
Stop: Határozottan hangsúlyos.
Orr: Jól fejlett, inkább széles, mint kerek, nagy orrnyílásokkal. Feketének kell lennie, kivéve a fekete-fehér foltos példányokat, melyeknél fekete orr a kívánatos, de a feketén foltos vagy a hússzínű is megengedett.
Fang: Mély és lehetőleg derékszögű. Jól felismerhető szájzug. Sötéten pigmentált ajkak. A fekete-fehér példányoknál a nem teljesen pigmentált vagy hússzínű ajak is elfogadott.
Állkapocs/harapás/fogak: Jól fejlett, széles állkapocs. erőteljes, egészséges és teljes ollós harapás (a fogképletnek megfelelő 42 fog).  
Szemek: Közép nagyok, kerekek, lehetőleg sötétek, élénk, okos tekintettel. A kék példányoknál kissé világosabb szemszín is megengedett. A fekete-fehér példányoknál világos vagy különböző színű szemek is megengedettek. A szemhéjak szorosak.
Fülek: Természetesen lelógóak, magasan tűzöttek, közepes nagyságúak, mellső szélük a pofákhoz simul.
Nyak: Hosszú, száraz, izmos. Jól illeszkedik a nyakhoz, a fej felé enyhén elvékonyodik, ívelt tarkóvonallal. Egyenes tartású, kissé ferdén előre nyúló.
Mar: Az erőteljes test legmagasabb pontja. A lapockacsontok felső széle alkotja, amely túlemelkedik a hátcsigolyák tövisnyúlványain.
Hát: Rövid és feszes, közel egyenes vonalban hátrafelé enyhén lejtős. Az ágyék enyhén ívelt, széles, erőteljes izmolt.
Far: Széles, erősen izmolt, a keresztcsonttól a farktőig enyhén csapott, észrevétlenül megy át a farktőbe.
Farok: A csánkízületig ér. Magasan és szélesen tűzött, a végig egyenletesen elvékonyodó. nyugalmi állapotban természetes ívben lelógó, izgalmi állapotban vagy mozgásban enyhe sarlóformában hordott, de nem lényegesen a hátvonal felett. A kefefarok nem kívánatos.
Mellkas: A könyökízületig ér. Jól ívelt, messze hátranyúló bordák. A szügy széles, határozott elő mellel. 
Alsó vonal: A has hátrafelé jól felhúzott, a mellkas alsó vonalával szépen ívelt vonalat alkot.
Váll: Erőteljesen izmolt. A lapocka hosszú és ferde fekvésű, a felkarral 100-110 fokos szöget zár be.
Felkar: Erőteljes és izmos, jól a testhez simul, hosszabb, mint a lapocka.
Könyök: Sem kifelé, sem befelé nem fordul.
Alkar: Erőteljes, izmos, elölről és oldalról nézve teljesen egyenes.
Lábtőízület: Erőteljes, stabil, az alkar szerkezetéből csak jelentéktelen módon emelkedik ki.
Lábközép: Erőteljes, elölről nézve egyenes, oldalról nézve csak csekély mértékben előre irányuló.
Mellső mancsok: Kerekek, magasan íveltek és igen zártak (macskamancsok). Rövid, erős, lehetőleg sötét színű körmök.
Hátulsó rész: Az egész csontvázat erős izmok borítják, melyek a farnak, a csípőnek és a comboknak széles és lekerekített megjelenést kölcsönöznek. Az erőteljes, jól szögelt hátulsó végtagok hátulról nézve párhuzamosak a mellső végtagokkal. 
Comb: Hosszú, széles, nagyon izmos.
Térd: Erőteljes, szinte függőlegesen áll a csípőízület alatt.
Lábszár: Hosszú, körülbelül olyan hosszú, mint a comb, jól izmolt.  

Csánkízület: Erőteljes, stabil, sem kifelé, sem befelé nem fordul.
Hátulsó lábközép: Rövid, erőteljes, szinte merőleges a talajra.
Hátulsó mancsok: Kerekek, magasan íveltek és igen zártak (macskamancsok). Rövid, erős, lehetőleg sötét színű körmök.
Mozgás: Harmonikus, hajlékony, térölelő, enyhén rugózó, miközben a végtagok elölről és hátulról nézve párhuzamosan mozognak.
Bőr: Feszesen a testhez simuló, az egyszínű példányoknál jól pigmentált. A fekete-fehéreknél a pigmenteloszlás túlnyomórészt a foltozottságot követi. 
szőrzet: Nagyon rövid és sűrű, testhez simuló, fényes.
Színek: A német dogot három önálló változatban tenyésztik: sárga és csíkos, foltos és fekete, kék.
Sárga: Világos aranysárgától a telített aranysárgáig, fekete maszk kívánatos. Kis fehér foltok a mellkason és a lábujjakon nem kívánatosak.
Csíkos: Az alapszín világos aranysárgától a telített aranysárgáig terjed, fekete, lehetőleg egyenletes és tisztán kirajzolódó, a bordák irányába lefutó csíkokkal, fekete maszk kívánatos. Kis fehér foltok a mellkason és a lábujjakon nem kívánatosak.
Fekete-fehér foltos (ún. tigris-dog): Az alapszín tiszta fehér, lehetőleg minden árnyalat nélkül, az egész testen jól eloszló, különböző formájú, "rongyos", lakk fekete foltokkal. Szürke vagy barnás foltrészek nem kívánatosak.
Fekete: Lakk fekete, fehér jegyek megengedettek, beleértve a "kabátos tigris" mintázatot is, ahol a fekete kabátszerűen borítja a testet, és a fang, a szügy, a has, a végtagok és farok hegye fehér lehet, és a "lemezes" kutyákat fehér alapszínnel és nagy, fekete lemezekkel. 
Kék: Tiszta acélkék, fehér jegyek a szügyön és a mancsokon megengedettek.
Marmagasság: Kanok legalább 80 cm, szukák legalább 72 cm.
Hibák: A felsorolt szempontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, melynek értékelését az eltérés mértéke határozza meg. Mindez fokozottan érvényes az alábbi eltérésekre:
Általános megjelenés: Hiányzó másodlagos nemi jelleg, hiányzó harmónia, túl könnyed, túl durva megjelenés.
Wesen: Hiányzó önbizalom, idegesség, alacsony ingerküszöb.
Fej: Nem párhuzamosan futó fejvonalak, almafej, ékfej, túl kevés stop, erősen kiugró pofaizomzat.
Fang: Hegyes, hiányos ajkak, túlságosan lelógó ajkak. Konkáv orrhát (nyerges orr), konvex orrhát (kosorr) vagy lefelé csapott orr (sasorr).  
Harapás/fogak: Minden eltérés a teljes harapástól (csak egy alsó P1 hiány megengedett), rendezetlen metszőfogak, amennyiben a záródás túlnyomórészt megmarad, túl kicsi fogak, tétreharapás.
Szemek: Laza szemhéjak, túl vörös kötőhártya, világos szúrós, borostyánszínű szemek, vízkék vagy különböző színű szemek az egyszínű kutyáknál, túl messze fekvő vagy ferdevágású szemek.
Fülek: Túl magasan vagy túl mélyen tűzött, oldalra elálló vagy laposan a fejhez simuló fülek.
Nyak: Rövid, vastag, szarvas nyak, túl sok laza torokbőr vagy lebernyeg.
Hát: Beesett hát, pontyhát, túl hosszú hát, hátrafelé emelkedő hátvonal.
Far: erősen csapott vagy vízszintes far. 
Farok: Túl erős, túl hosszú vagy túl rövid, túl mélyen tűzött, túl magasan a hátvonal fölött, kampószerűen vagy gyűrűsen hordott vagy oldalra kiforduló farok. Felkunkorodó, a végén vastagabb vagy kupirozott farok. 
Mellkas: Lapos vagy hordóformájú bordák, hiányzó mellkas mélység vagy -szélesség, túl erősen kiugró szegycsont.
Alsó vonal: Túl enyhén felhúzott has vonal, nem kellőképpen visszafejlődött emlők. 
Mellső rész: Nem megfelelő szögelések, könnyű csontozat, gyenge izomzat. Nem merőleges végtagok.
Váll: Laza vagy terhelt, meredeken fekvő lapocka. 
Könyök: Laza, kifelé vagy befelé fordul.
Alkar: Görbe. Domborulatok, hajlatok a lábtőízület felett. 
Lábtőízület: Jelentősen megereszkedő vagy túlhajló. 
Lábközép: Túl ferde vagy túl meredek. 
Hátulsó rész: Túl nyitott vagy túl zárt szögellések. Tehénállás, szűk vagy hordószerű végtagállás. 
Csánkízület: Nem stabil. 
Mancsok: Laposak, nyitottak, hosszúak. 
Mozgás: Túl kevéssé térölelő, nem szabad, gyakori vagy állandó poroszkálás, hiányzó összhang a mellső és hátulsó végtagok között.
Szőrzet: Félhosszú szőrzet, matt szőrzet. 
Színek 
Sárga: Szürkés sárga, kékes sárga, izabella vagy piszkos sárga szín. 
Csíkos: Ezüst kék vagy izabella alapszín. Elmosott csíkozottság. 
Fekete-fehér foltos: Kék-szürke árnyalatú alapszín, nagyobb sárga-szürke vagy kék-szürke foltok. 
Fekete: Sárgás, barnás vagy kékes fekete szín.
Kék: Sárgás vagy feketés kék szín.
Súlyos hibák: Wesen: Félénkség.  

Orr: Hasított orr.
Harapás/fogak: Előre- vagy hátraharapás, keresztharapás. 
Szemek: Ektrópium, entrópium.
Farok: megtört farok.
Tenyésztésből kizáró hibák:
Wesen: Agresszivitás, félelemből harapás.
Orr: Májszínű orr, hasított orr.
Színek: Sárga és csíkos egyedeknél fehér homlokcsík, fehér nyakörv, fehér mancsok vagy harisnyák, fehér farkvég. Kék egyedeknél fehér homlokcsík, fehér nyakörv, fehér harisnyák vagy fehér farkvég. Fekete-fehér foltos egyedeknél fehér fekete nélkül (albinizmus), süketség. Ún. porcelántigris-megjelenés (túlnyomórészt kék, szürke, sárga vagy csíkos foltok), ún. szürketigris-megjelenés (szürke alapszín fekete foltokkal).
Méret: A minimális mérethatár alatti marmagasság.
Megjegyzés: A kanoknak két, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkeznie, melyek teljes egészében a herezacskóban helyezkednek el.

 


 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.