Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A dobermann története, általános megjelenése

A dobermann fajta viszonylag fiatal, csak a múlt században keletkezett. Ennek ellenére nincsenek konkrét feljegyzések a fajta létrajöttérõl. Csak a XIX. század végén kezdõdött a tervszerû feljegyzések, csak ekkortól lehet a tenyészkönyvekre alapozva rekonstruálni a fajta fejlõdését. Csakhogy ekkorra Friedrich Louis Dobermann már alapjaiban megteremtette a róla elnevezett fajtát. 

Friedrich Louis Dobermann 1834-ben született a 20000 lakosú thüringiai Apoldában. A város kereskedelme, ipara, kézmûvessége nagyon jelentõs volt, jó megélhetést biztosított lakóinak. A városban minden évben állatvásárral egybekötött nagyvásárt is tartottak. Itt sokféle állat mellett sok kutyát is árúba bocsátottak. F. L. Dobermann valószínûleg ezeken a kiállításokon szerezte be azokat a kutyákat, amelyekkel megalapozta tenyészetét. Dobermann úr többféle állást is betöltött a városban, adóbehajtó, éjszakai rendõr, gyepmester és sintér, tehát kutyák befogásával is foglalkozott. Az így elejtett kutyák közül kiválogatta a harapósakat és azokat is bevonta a tenyésztésbe. Adóbehajtóként gyakran nagy összegekkel kellett járkálnia, ezért az esetleges támadókkal szemben személyi védelemre volt szüksége. Dobermann úr célja az volt, hogy olyan kemény és rámenõs ebeket tenyésszen ki, melyek nem félnek sem a bottól, sem a lövés dörrenésétõl. A céltudatos szelekcióval olyannyira sikerült megerõsítenie az általa tenyésztett kutyák védõeb-tulajdonságait, hogy azok hamarosan messze kiemelkedtek a többi kutya közül 

Ugyancsak Apolda környékén lakott egy Schulze nevû zsandár, kinek pinscher-juhász keverék kutyájáról csodákat meséltek. A kutya képes volt egy egész tolvajbanda elfogására. Egy Stegmann nevû úr ,aki valószínûleg állami tisztviselõ volt, ezért a kutyáért kitûnõ hátaslovat s egy mázsa borsót ajánlott fel, de elutasításban részesült. Dobermannak azonban sikerült Bizart nevû pincher szukáját befedeztetni a híres kutyával, és a békesség kedvéért egy kölyköt adott vagy eladott Stegmann úrnak. Stegmann abban az idõben egész nyájakat vásárolt Dél-Franciaországból, melyeket a mai dobermannhoz színben és alakban nagyon hasonlító juhászkutyák, a Beauceronok kisérték. Valószínûleg nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy mai dobermannokban beauchi juhászkutyák vére folyik. Dobermann ugyanis egyéb foglalkozás miatt is rászorult az õrzõ-védõ kutyákra. Ezek kisérték nem mindig veszélytelen adóbehajtói útjain. A kis városban dobermann kutyái nagy tiszteletnek és bizonyos tekintélynek is örvendtek. 

A kor "dobermann-pincherei " 40-50 cm magasak és szinte drótszõrûek voltak, alakjuk quadratikus (négyzetes), szögellésük meredek nyakuk rövid és vastag, fejük körte alakú, erõteljes, a nyak táján néha szürkés árnyalatú aljszõrzettel, jegyeik inkább a világos okker felé hajlottak. Hogy Dobermann és társai pontosan milyen fajtájú és keverék kutyákat használtak a fajta kialakításához, ma már nem állapítható meg. 

F. L. Dobermann úr elsõ tenyésszukáját Schnuppe-nak (hullócsillag) hívták. Bundája egérszürke volt, és különféle kanokkal fedeztették: pincserekkel, mészároskutyákkal, vadászkutyákkal és az akkori tenyészkutyák leszármazottaival. A tenyésztésben megjelentek, a csonka farokkal született egyedek is. Akkoriban több, sikertelen kísérlet is történt arra, hogy örökletesen megerõsítsék a született csonkafarkúságot, de ezek nem vetettek semmiféle biztató eredményre. Dobermanntól és társaitól a stafétabotot Göller Ottó likõrgyáros és földbirtokos vette át. Oscar Vorwerk hannoveri állatkereskedõ tanácsára felhagyott az addig folytatott baromfi- és foxterrier tenyésztéssel. Jelentõs befektetéssel összevásárolta az Apoldában és környékén található dobermannokat, és könyörtelen szelekciót hajtott végre: a gyengéket kiirtotta. Megalapította az elsõ tenyészetet von Thüringen néven. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler, aki kennelnévnek utcájáról a von Grönland nevet választotta. Õ harcolta ki a fajta elismerését közvetlenül a századforduló elõtt. Megrendezték az elsõ fajkiállitást, és megalakult az Elsõ Apoldai Dobermann Pincher Klub. A dobermann hamarosan átlépte Thüringia majd Németország határait, Göller, Vorwerk segítségével már a XX. század elején exportálta a dobermannokat az USA-ba, Oroszországba, Hollandiába, és annak gyarmatira, Mexikóba. Az elsõ legendás kan Graf Belling von Grönland volt. A Gosswin Tischler által tenyésztett kutyával Göller mintegy 40 kiállításon gyõzött, állítólag soha nem második. Ez a fedezõkan és Göller többi kutyája határozták meg a továbbiakban a világ dobermann tenyésztését. 

A dobermannokat a német rendõrség már az 1900-as évek elején tenyésztette és használta. A fajta csak terjedt és szaporodott, egyre nemesebbé, elegánsabbá vált, megnyúlt a nyak, hosszabbodott a fej, a hát egyre feszesebb lett; s 20 évvel dobermann úr halála után már alig hasonlított az õsökre. 
Magyarországon 1924-ben a lelkes dobermannosok megrendezték elsõ kiállításukat 38 dobermannal a Hûvösvölgyben. A sok kiránduló és egyben látogató nagy érdeklõdéssel figyelte a szép és nem mindennapi kutyákat. Ezzel a kiállítással sok barátot szereztek a fajtának. 
A nemzetközi dobermannos élet, a tenyésztés az elkövetkezendõ 15-20 évben is töretlen lelkesedéssel folyt. A fajta még mindig alakult, finomodott, egyre elegánsabbá vált. A USA-ban már ebben az idõben is csodálatos kutyákat tenyésztettek, fantasztikusan erõs fejekkel. 
Hazánkban közvetlenül a II. világháború elõtti években a tenyésztési kedv megcsappant. A meglévõ állomány sem számban, sem minõségben nem gyarapodott. A háború körülmények, mint annyi más kutyára, így a dobermannra is végzetesek voltak. Sokukat a visszavonuló németek vitték magukkal, de legtöbbjük az élelemhiány, és az ostrom miatt pusztult el. Összesen 8 kutya került elõ a háború viszontagságaiból. A háború után Gál Barna és Róbert Jenõ közösen munkálkodtak a fajta megmentésén, és újra kezdték a tenyésztést. A háború utáni tenyésztés Waldimóra Amur Filax és Városréti Carlos Lurkó nevû kanokra épült. 1955-ben a dobermann tenyésztõk száma 32. Közben, ha kitekintünk a nagyvilágba, a dobermanntenyésztés közel sem volt ilyen korlátozott. Az USA-ban, Hollandiában, Németországban töretlenült fejlõdik a fajta. A nyugati és az egyetemleges dobermanntenyésztés számára az egyik legjelentõsebb vonalalapitó kan 1946-ban született, neve; Alex von Kleinvaldheim. 1948-ban Bundessieger lett. Utódainak kanvonalán eljuthatunk napjainkig, s ezek a kutyák sorra aratják ma is 
gyõzelmeiket. 

Természetesen más vonalon is el lehet jutni napjainkig, természetesen más kutyák is gyõznek és érnek el kitûnõ eredményeket, de hogy egy alomban 7 champion kutya szülessen ("E" betûs Royal Bell alom apa: Hargos v. h. Wantij, anya: Karmel Kesia v. Diaspora ), ez már több a szerencsénél. Az, hogy 1992-ben Dortmundban mindkét fiatal világgyõztes Gamon és Gina di Campovalano Quirinus kölyök, talán elgondolkodtat mindenkit, hogy a vér mégsem válik vízzé. Természetesen itt is vannak kiküszöbölendõ hibák, vannak olyan tenyésztési feladatok, melyek ránk várnak, s arra sarkallnak minden tenyésztõt, hogy szebbet, jobbat alkossanak a dobermanntenyésztésben mint tenyésztõtársaik.

Be kell vallanunk a II. világháború utántól az 1970-es évekig katasztrofálisan rossz volt a magyarországi dobermannállomány. Az 1970-es évek után egy-egy import fedezéssel és új kutyák behozásával sokat javítottunk a minõségen. 

S most, a rendszerváltás után, megnyit a lehetõség arra, hogy megvásároljuk magunknak azt a tenyészanyagot amit a németek a hollandok vagy esetleg az olaszok 50-évi szorgos munkával elérték. Csodák nincsenek a dobermanntenyésztésben sem, a szerencse mellett a legfontosabb: a kiváló tenyésztértékû és csodálatos küllemû dobermann szukát meg kell vásárolni, s ha eljön az ideje, természetesen a kiváló háttérrel rendelkezõ, fenotipusában a standardot legjobban megközelítõ, esetleg gyõztes kannal be kell pároztatni Általános megjelenés

A dobermann középmagas, erõteljes, izmos kutya. Elegáns vonalai, magasba törõ tartása, határozott, temperamentumos egyénisége a normális anatómiai felépítésû kutya eszményképévé teszik. Alkata, fõleg a kané, úgyszólván quadrotikus (négyzetes).

Fej

A fej a nyaktól jól elkülö

nül. Oldal- és felülnézetbõl nyújtott, tompa ékre emlékeztet. A bõr szorosan tapad a csontokra és izmokra, a fej ezáltal finoman mintázott, száraz. Elõ- és oldalnézetbõl a fejtetõ lejtõs, az orrvonallal képzett párhuzamosát a találkozásnál enyhe átmenet, "stop" köti össze. Szokványos tartásban a vonalak az orrtükörtõl a fejtetõig enyhén emelkednek, majd finoman legömbölyödnek a tarkó irányába. A koponyatetõ keresztvonala szinte egyenes, nem esik a fülek felé. A felsõ és az alsó állkapocs (fang) széles és mély, a szájszélek szorosan zártak. A 42 tagú fogsor fehér, a harapás ollós, vagyis a felsõ metszõfogak kissé az alsók elé, és azok peremét takarva helyezkednek el. A szem közepes méretû, ovális, színe sötét. Az orrtükor fekete, a barna és a kék kutyáknál lehet világosabb is, de a szintén világosabb szemekkel együtt itt is a minél sötétebb összhatás a kívánatos. A magasan tûzött fül a fej méretéhez arányosan vágott, figyelõállásban a földhöz viszonyítva merõlegesen és párhuzamosan állított. (A fülvágás néhány év óta nem számit követelményeknek, egyes országokban tilos.) Az elõforduló hibákat a mellékelt képek szemléltetik.

Nyak

A fejhez és a törzshöz viszonyítva aránylag hosszú, száraz és izmos. Vonala enyhén ívelt magasba törõ és nemes tartású.

Törzs

A hát rövid és feszes, a mar fõleg a kanoknál izmos és kiemelkedõ, a fal irányába lejtõ gerinccel meghatározza a hátvonalat. A vesetájék izmos, az egész hát arányosan széles ben

yomást kelt. A keresztcsont és keresztcsigolyák által képzett far gömbölyû. Az enyhén ívelt bordák álló helyzetben a mellsõ végtagok könyöke alá érnek, a mellkas mélysége meghaladja a teljes marmagasság felét. Az elõmell (front) megfelelõ szélességû domború, a szív telt és izmos. A mellkas legmélyebb pontjától a medence irányába haladva a has felhúzott, az alsó vonal lendületesen ívelt. A földtõl a mar legmagasabb pontjáig mért távolság kanoknál 68-72 cm, szukáknál 63-68 cm. Szükség esetén mindkét irányban 2 %-os korrekció a megengedett, de azonos értékû kutyák esetén a standardon belülit kell jobbnak tekinteni. A szukák törzse a mellbimbók elhelyezkedése miatt a négyzetesnél hosszabb lehet. Az erõteljes mellsõ végtagok minden irányból nézve párhuzamosan állnak. A felkarcsont és a hosszú, ferde lapocka megközelítõleg 105-110 fokos szöget zár be. A lapocka szorosan a bordákhoz simul, vége kissé a gerinccsigolyák fölé emelkedik. A könyök szorosan a mellkashoz simul. A lábfej rövid és domború, az ujjak zártak. A hátsó végtag felsõ combja izmos és megfelelõ szélességû. A törzshöz viszonyított hátrafelé történõ eltolódása mintegy 130 fokos. A lábszár függõleges. A hátsó végtagok párhuzamosak, a lábfej macskaláb. Farkaskörmök nem lehetnek. 
 

Járás

A dobermann járása elegáns, fordulékony, szabad, és tért ölelõ. A mellsõ lábak erõteljesen elõrehatolnak, a hátsók hosszú rugalmas léptei adják a megfelelõ tolóerõt. A kutya mindig ellentétesen használja a mellsõ és hátsó végtagját.

Szõrzet

A rövid, kemény és sûrû szõrzet simán és tömören fekszik. Színe fekete, barna (különbözõ árnyalatokban) lehet, élesen elkülönülõ, tiszta, rozsdavörös jegyekkel, az utóbbiak a fangon, a szájszéleken, a pofán, a szemek felett, a gégén és a mellkason, a lábszárakon és a lábfejeken, a hátsó végtag belsõ oldalán, a végbéltájon, és az ülõcsontokon találhatók általában azonos méretben és alakban.

Farok

A születéskor a hosszú farok két csigolyányi távolságban a faroktõtõl vágott, a bõr és a szõrzet teljesen elfedi a sebhelyet, megfelelõ magasságban tûzött, a kutya végbéltáját takarja. 
 

A fogak

A kiskutyák fog nélkül születn

ek. Három-négy hetes kor körül a tej-, szem- és metszõfogak elõtörnek, majd hathetes korra kinõnek a tej elõzápfogak. Három és öt hónapos kor között a tej metszõfogak állandó fogakkal váltódnak. Öt hónapos korban a tej elõzápfogak, hat hónapos korban pedig a tej szemfogak váltódnak. 
Felnõtt kutyánál a fogazat akkor jó, ha teljes és szabályos. A bírók gyakorta használják bírálatoknál a fogazat korrekt és komplett meghatározást. Ez természetesen azt jelenti, hogy a harapás szabályos, és mind a 42 foga megvan a kutyának. Az alsó és felsõ fogsor záródását nevezzük harapásnak. Szabályos harapásnak nevezzük, mikor a felsõ fogsor ollószerûen záródik az alsó fogsorra. A dobermannál minden ettõl eltérõ már hiba. Ráharapásnak vagy harapófogó szerû harapásnak nevezzük, mikor az alsó és felsõ fogsor úgy találkozik, mint a harapófogó vágófelülete. Elõreharapásnak nevezzük, mikor az alsó fogsor elõrébb áll, mint a felsõ. Ezt a harapást csukaszerû vagy alul harapásnak is nevezzük. Hátraharapásnak nevezzük, mikor az alsó fogsor hátrább áll, mint a felsõ fogsor, de nem záródik. Ezt a harapást pontyszerû harapásnak vagy felülharapásnak is nevezzük.

Alaptermészet

A dobermann hûséges, bátor, erõs idegzetû és éber kutya. Fejlett értelme, természetes keménysége, kitûnõ szaglása és nagyfokú munkakedve alapján könnyen képezhetõ. Különösen házõrzõ, kisérõ, õrzõ-védõ és szolgálati kutyának alkalmas. 
 

Hibák

Kosorr, púpos fejtetõ, gyenge vagy túl erõs "stop" , rövid, pofás fej, hegyes "fang" lógó szájszélek, túl magasan vagy túl mélyen tûzött fülek, foghiány, elõ vagy csukaharapás, kidülledõ vagy beesett, túl nagy vagy túl kicsi, világos "mongolos" szemek. Rövid vagy vastag nyak lebernyeggel, könnyû csontozat, rövid, meredek váll, kiforduló könyök, keskeny vagy széles végtagállás, hosszú, nyitott puha mancsok, hosszú domború (ponty) vagy homorú (nyereg) hát, laza derék, csapott far, dongás mellkas, lapos bordák, kis mellkasmélység, lapos elõmell, keskeny front, rossz szögelés, kifelé vagy befelé forduló lábszár, tehénállás, rejtett vagy egyheréjûség, imbolygó, kötött vagy tipegõ járás, poroszkálás (egyoldali lábakkal egyszerre lép). Hosszú, lágy, hullámos szõrzet, világos vagy tisztátalan jegyek, fehér folt, aljszõrzet, félénk, ideges magatartás, gyávaság.

A dobermann jelleme

Veszélyes eb?

A dobermannról elterjedt, hogy veszélyes és harapós. Ha valakinek megemlítjük, hogy dobermannunk van, e hiedelemnek megfelelõen reagál: rémtörténeteket, városi mondákat kezd mesélni, melyeket õ is úgy hallott valahol, de kritikátlanul elhiszi és továbbmeséli õket. Az ilyen meggyõzõdést folyamatosan táplálja és fenntartja az a mód, ahogy a könyvekben és filmeken ábrázolják a dobermannt. Elég, ha csak bizonyos krimikre gondolunk. Ezek az alkotások félelmetes bestiaként ábrázolják a dobermannokat, akik szinte a lõfegyver hatékonyságával vetekednek. Az ilyesféle ábrázolás némelyekben leplezetlen szimpátiát kelt, míg másokat mély utálattal és szorongással tölt el. Egyik reakció sem felel meg a dobermann valódi természetének. Legendás például, hogy nagyon kedveli a gyermekeket, s rendkívül barátságos velük. Az utóbbi idõben agressziv ebek által okozott sajnálatos balesetek egyikének sem volt szereplõje dobermann. Akkor hát miért van ilyen rossz híre ennek a fajtának? 
  

Az ugatás szenvedélye

A dobermann temperamentumos kutya, könnyen fel lehet izgatni. Ráadásul nagyon szeret ugatni. A dobermann mindent megugat, ami csak közeledik területéhez, még autókázás közben is folyamatosan figyelemmel tart mindent és azonnal reagál a legkisebb eseményre is. Kiváló hallása és állandó ébersége természetesen ideális õrzõkutyává teszik, hiszen az õrzésnél éppen ezek a tulajdonságok fontosak. Ha azonban olyan helyen lakunk, ahol sok idegen jár, kész istencsapása lehet a dobermann örökös ugatása. Valahányszor idegen közeledik, netán meg is áll a kerítésnél, akkor addig nem lesz nyugalom, amíg a vélt birtokháborító el nem kotródik.

A dobermann egyszemélyes kutya

A dobermann teljes lényében jellegzetesen egyszemélyes kutya. Önfeláldozóan ragaszkodik gazdájához, de féltékeny is rá, érvényesíti birtoklási vágyát. Azok a családtagok akik alig foglalkoznak vele, jelentéktelenek a számára. Minden esetben van egy fõnöke, akit feltétel nélkül követ, tekintet nélkül a többi családtagra. E különös hûségviszony miatt nevezik egyszemélyes kutyának a dobermannt. Ha el akarjuk kerülni e hajlam túlzott elhatalmasodását, jó, ha már kölyökkora óta több személy is intenzíven foglalkozik vele.

Viselkedése idegenekkel szemben

A dobermann természete olyan, hogy eleve tartózkodó idegenekkel szemben. Úgy érzi, gazdája teljesen betölti az életét. Ha el akarjuk kerülni, hogy ezen hajlama elhatalmasodjon rajta, akkor már kölyökkorban tenni kell ellen. A kis kutyusnak meg kell adni a lehetõséget, hogy lehetõleg sok idegent ismerjen meg. Ha gazdája másképp nem neveli, a dobermann pubertás kora után egyre távolságtartóbb lesz idegenekkel szemben. Ha azonban kölyökkorában sok jó tapasztalatot szerez, és ráadásul jól felkészítették, optimálisan állították be a külvilághoz való viszonyát, akkor idegenekkel szemben közömbös. Nem mutat túláradó érzelmeket, de félelmet sem, és agresszív sem lesz. A kutya tulajdonos nem teszi helyesen, ha kizárja ebét, amikor vendége jön. Ha a kutyát valamely fontos fejlõdési szakaszában nem szoktatták hozzá az emberekhez, vagy rosszul bántak vele, könnyen harapóssá válhat. Az ilyen kutyák minden emberrel szemben elháritólag lépnek fel. Védekeznek, és nem vakmerõségbõl, hanem félelembõl harapnak. Ha a tulajdonosa ráadásul nyakörvénél lefogja az ilyen kutyát, akkor az magánkívül lesz.

A dobermann vadászösztöne

A dobermann fontos tulajdonsága a vadászszenvedélye. Aligha van olyan dobermann, amely ne jönne lázba nyulak, macskák vagy más állatok mozgására. Néha az az érzésünk, hogy a következõ pillanatban elrohan, amint fülét hegyezve mozgásra lesve vizslatja környezetét. Ha ezt a vadászösztönt nem tartjuk kordában a kezdet kezdetétõl, akkor számolnunk kell azzal, hogy a séták gyakran megszakadnak, ráadásul a kutya megzavarja más állatok életterét és magát is veszélybe sodorhatja, hiszen a vadorzó ebeket lelõheti az erdész. Tapasztalataink szerint a dobermann fiatal korában rigorózus következetességgel leszoktatható errõl. Ha azonban hagyjuk elhatalmasodni ezt az ösztönt, akkor csak pórázon lehet sétáltatni, különben ön- és közveszélyes.

 

Az USA-ban a négy szín megengedett, tehát a fekete, a barna, a kék és az izabella, addig a Német Dobermann Egyesület már csak két szint ismer el és enged tenyészteni: a feketét és a barnát. A kék kutyák esetében nem a kék színnel volt vagy van probléma, hanem fõleg a szõrminõséggel. Az állandó vagy legalábbis gyakran elõforduló szõr és bõrbetegségekkel sok esetben már az állatorvosok sem tudtak mit kezdeni. Sokkal gyakoribb és súlyosabb esetekben fordult elõ pl. a szõrtüszõatka-betegség a kék kutyáknál mint fekete vagy barna testvéreinél. Feltételezhetõ, hogy a kék színû kutyák génjeikben hordozzák a hajlamot a szõr- és bõrbetegségek kialakulására. Immunszegényebbek s gyengébb az ellenállóképességük bármely betegséggel szemben. Egyes amerikai tenyésztõk, de talán európaiak is ugyanezt próbálták cáfolni, de minduntalan szembe kellett nézniük az elõbb említett tényekkel. Ezért aztán végül is a Német Dobermann Verein mint standardgazda úgy döntött, hogy módosítja az standardot, mely szerint a kék szint a továbbiakban nem ismerik el, ez nem tenyészthetõ, nem törzskönyvezhetõ, s kiállításon nem bírálható. Végül is marad a fekete és a barna dobermann mint munkakutya, s kékek lassan a feledés homályába vesznek. A tenyésztõk eltitkolják, ha kék kutya született az alomban, a kan tulajdonosok állítják, az õ kutyájuktól nem születik kék, pedig hát az igazsághoz tartozik, hogy még évtizedekig elõ-elõ bukkan ez a lappangó szín, mert valljuk be, igen sok mai menõ kan és talán ugyanennyi szuka is bizonyos százalékban hordozza ezt a génjeiben.